Ma furcsa íve lett a napnak.

Egy hajnyírógéppel indult. Aztán persze megint megérkeztünk a világrendhez.

Beszélgettünk, és kiböktük, hogy a korrekt és átlátható elszámolás az összes rendszer buktatója. És hogy milyen érdekes, mennyire motivált a kis elszámoló Excelünk, amit Peti barátommal hegesztettünk egy 8 fős nyaralás költségeire.

Meg azt is, hogy mióta kiköltöztem Angliába, vezetem a költségeimet, húgom kiköltözése óta pedig a közös költségeket is. Mindig fizuarányosan osztottuk őket. Olyan elszámolást csináltunk, amit bárkinek meg mertünk volna mutatni. Nem volt benne hősiesség. Csak korrektség.

És itt állt össze bennem valami.

Hogy amit ösztönösen csináltunk, az nem „jófejség”. Hanem működés.

Közben azon is elgondolkodtam, mennyire megváltozott bennem a munka. Régen menekültem. Játékba. Sorozatokba. Zajba. Most hobbiként alkotok, ami dopamint ad. Fáradok, de felismerem, hogy csak visszakacsintott a félelemalapú világ. Jó érzés felismerni, mert rögtön enyhül a nyomása.

A számítógépes játék nem érdekel. A pótcselekvések elcsendesedtek. És ez ijesztő is egy kicsit — mert amikor nincs hova menekülni, akkor itt kell lenni. 😜

Aztán beugrott a COVID. Az üres utcák. A csend. És amikor visszajött a régi forgalom fele, az már tömegnek tűnt.

Hihetetlen, hogy mindenhez tudunk alkalmazkodni. És közben milyen ritkán kérdezzük meg: mi lenne, ha nem ehhez kéne?

Innen jutottunk el oda, hogy mi történne, ha az emberek tényleg azt csinálnák, amihez kedvük van. Nem lustaságból. Hanem élményből. Mert az élménnyel járó tevékenységet nem érezzük munkának.

És igen: szerintem rengeteg munkahely megszűnne. Nem tragédiából — hanem értékváltásból. És ha valamire nem találunk embert, aki szívesen csinálná, akkor lehet, hogy nem az emberekkel van baj, hanem a munkával.

Itt szokott jönni a reflex: kommunizmus. Naiv. Idejétmúlt. Elmélet.

Pedig szerintem nem erről van szó.

Hanem arról a mély félelemről, hogy mi tart meg minket, ha nem a kényszer.

Nem egyszerű elképzelni egy rendszert, ami akkor is tart, amikor épp nem teljesítesz. És cserébe csak annyit kér, hogy csináld azt, ami él benned. Akár több dolgot. Párhuzamosan. Pulzálva.

A fejemben újra és újra megjelenik a kép: a választott HQ-ban bandázunk. Beszélgetünk. Projekteken dolgozunk. Közben élünk.

És mindig ugyanoda jutok vissza: miért nem így csináljuk?

Talán azért, mert túl mélyen tanultuk meg, hogy az érték fáj. Hogy a munka szenvedés. Hogy a biztonság feltételes.

Pedig amit ma megértettem, az inkább ez:

Nem új rendszert keresek. Hanem egy olyan működést, ahol a charity-re nincs szükség, mert nem engedjük, hogy a gondok idáig fajuljanak.

Ahol a részesülés és a részesítés nem státusz, hanem életív. Ahol gyerekként kapunk. Felnőttként tartunk. És később újra kapunk — miközben, ha akarunk, még mindig adhatunk.

Nem forradalom. Nem ideológia.

Csak egy csendes felismerés:

Lehet, hogy nem az emberi természet rossz. Csak túl sokáig kértük tőle, hogy egy rossz rendszerhez alkalmazkodjon.

Ma idáig jutottam. Holnap majd megyünk tovább. ❤️