Nem azért, mert ne lennének különbségek köztünk. Hanem mert emberileg egyszerűen nem stimmel az egész.

Ugyanazokat a dolgokat látjuk: kátyúk, állandó feszültség mindenhol, balesetek. Ugyanazokkal a megélésekkel élünk együtt nap mint nap. Mégis egymás torkának megyünk.

A „mi és ők” logika olyan, mint a Fradi–Újpest ellentét: a legtöbben már nem is tudják pontosan, miért kell gyűlölni a másikat – csak működik a reflex. És ahol ezt tudatosan szítják, ott előbb-utóbb valódi gyűlölet is lesz.

Azt vettem észre, hogy ha politikai vitába állok bele, szinte mindig ugyanaz történik: bezárkózás, panelek, előre gyártott mondatok. Nem párbeszéd zajlik, hanem identitásvédelem.

Viszont amikor emberi szinten maradunk – élethelyzetekről, fáradtságról, félelmekről, hétköznapi tapasztalatokról –, akkor eltűnik az ellenállás. Ott nincs tábor. Ott emberek vannak.

Ezért én ma már nem politikai alapon döntöm el, kivel tudok kapcsolódni, hanem azon, hogy milyen tér jön létre köztünk. Ha gúny, árkok ásása és ellenségkép-gyártás, abból kiszállok. Ha van tisztelet, humor és emberi jelenlét, akkor maradok – akkor is, ha mást gondolunk.

Közben egyre jobban zavar az is, ahogyan a média működik.

Ma már bárkiről bármit le lehet írni, legfeljebb jön egy pénzbírság vagy egy helyreigazítás. De az okozott mentális sérülés mintha senkit nem érdekelne.

Egy nyilvános lejáratás nemcsak az embert éri, hanem a családját, a gyerekeit, a környezetét is. És ahányan vagyunk, annyiféle idő kellene ahhoz, hogy ebből emberileg fel lehessen állni.

Vajon hányan mondtak volna le a bírságból kapott pénzről, ha cserébe az adott lejáratás meg sem jelenik?

Intő jelnek kellene lennie annak is, hogy a két oldal médiája ma már sokszor annyira másról beszél, mintha két külön valóság létezne. Nemcsak máshogy értelmezünk dolgokat – hanem gyakran már nem is ugyanazokról a témákról beszélünk.

És ilyenkor érdemes feltenni a kérdést: mire szolgál ez a két valóság?

Talán arra, hogy az árkok tovább mélyüljenek. Hogy ne is találkozzanak a nézőpontok. Hogy ne legyen közös nyelv, csak párhuzamos monológok.

Mennyire hatásos. És közben mennyire egyszerű. Mennyire átlátható.

A média feladata nem az kéne, hogy legyen, hogy negyedik hatalmi ágként rámutasson a visszásságokra, kérdezzen, és kontrollt gyakoroljon?

Engem nem az zavar, hogy nem értünk egyet. Hanem az, hogy közben eltűnik az ember. Az emberi rész.

És minél tovább mélyítjük az árkokat, annál kevesebb esély marad arra, hogy egyáltalán meghalljuk egymást.

Lehet, hogy nem az a kérdés, kinek van igaza. Hanem az, hogy hogyan lehet úgy beszélni ezekről, hogy közben ne veszítsük el egymást. ❤️