Van egy apró élményem a közelmúltból, ami azóta nem hagy nyugodni.
Egy félreértett megjegyzés volt. Valami viccnek szánt mondat, ami rossz helyre esett. Egy pillanatra megfeszült a tér.
Aztán valaki visszadobta játékba: „akkor neked miért lehet?”
Nevetés lett belőle. Nem azért, mert „megoldottuk”. Hanem mert eltűnt a feszültség.
És utólag jöttem rá, hogy ez a különbség számít igazán.
Nem az történt, hogy kiderült, kinek volt igaza. Nem tisztáztuk végig, ki mit akart mondani. Egyszerűen visszataláltunk oda, ahol lehetett játszani.
Ahogy később megfogalmaztam magamnak: „felismerünk valami zavart az erőben, megbeszéljük, feloldjuk.”
Nem módszerként. Nem technikaként. Hanem működésként.
És innen lett érdekes.
Mert felnőtt helyzetekben ez mennyire ritka. Munkahelyeken. Komoly beszélgetésekben. Ott, ahol minden gyorsan „tétre megy”.
A vicc könnyen fenyegetésnek tűnik. Az irónia támadásnak. A játékosság felelőtlenségnek.
Pedig nem az.
A játékosság nem gyerekesség. Hanem az a képesség, hogy feszültségben is mozgásban maradunk. Hogy nem merevedünk bele az igazunkba. Hogy nem a másik legyőzése a cél, hanem a kapcsolat megtartása.
És valahol itt érzem, hogy sok felnőtt nem érettebb lett az évek alatt, hanem csak elveszítette ezt a képességét.
Azt, hogy vissza tudjon menni játékba. Ott, ahol még nem kell nyerni. Csak jelen lenni.
Nem biztos, hogy erre megoldás kell. Lehet, hogy csak emlékezni kell rá.
Hogy ez egyszer már ment. És talán még most is tudna. ❤️