Ma szembejött egy poszt a magyar kultúra napján.
Arról szólt,
hogy nekem mit jelent a kultúra.
Emberi élmények.
Emlékek.
Nemzeti motívumok.
És közben valami hiányzott.
Ahogy gondolkodni kezdtem rajta, feltűnt: a kultúrát sokszor belső élményként írjuk le.
Pedig a legtöbb kultúra, amit a mindennapokban emlegetünk, nem belső élmény.
Hanem együttélési forma.
Vezetési kultúra.
Munkahelyi kultúra.
Közlekedési kultúra.
Dohányzási kultúra.
Egy közös alapjuk van.
Nem az, hogy mit érzek.
Hanem az, hogy tekintettel vagyok-e másokra.
A kultúra ott kezdődik, amikor észreveszem, hogy nem egyedül vagyok a térben.
Hogy amit csinálok, annak hatása van másokra.
Nem morálból. Nem szabályból. Hanem működésből.
A nemzeti kultúra csak egy réteg.
Ha nincs alatta ez az emberi alap, akkor könnyen lesz belőle:
– nosztalgia
– identitásvédelem
– vagy branding
De nem élő kultúra.
HGM-es szemmel így fogalmaznám meg:
A kultúra nem az, amit őrzünk.
Hanem az, ahogyan egymás mellett élhetővé tesszük a teret.
Nem vitatkozni akartam a poszttal.
Csak észrevenni egy vakfoltot.
Mert amikor kultúráról beszélünk, de a másik ember nem jelenik meg benne, akkor ott valami hiányzik.
És talán épp ez az, amit érdemes újra és újra visszahozni a beszélgetésekbe. ❤️