(nem technikailag – hanem emberileg)
Induljunk a miért-tel, ne a hogyan-nal.
Nem blogot akartam.
Egy helyet akartam,
ahol a gondolatok nem vesznek el a feedben.
Időtállót.
Saját teret.
Nem algoritmus-vezéreltet.
Ezért azzal kezdtem,
hogy mit nem akar a blog.
Nem akar figyelmet követelni.
Nem akar dönteni helyetted.
Nem akar „okosabb” lenni nálad.
Nem használ geo-IP alapú nyelvváltást.
Nem azért, mert nem lehetne.
Hanem mert tudatosan úgy döntöttünk,
hogy tiszteletben tartjuk mindenki “kukijait”.
Ha magyarul olvasnál, átkattintasz.
Ha angolul, ott maradsz.
Ennyi.
A blog puritán maradt. Szándékosan.
Nincs kép.
Nincs vizuális zaj.
Nincs szennyezés.
Kindle-szerű.
Fekete–fehér / fehér–fekete.
Egyrészt inkluzív – a színvakok számára is.
Másrészt tudatos vizuális zajcsökkentés.
Így szeretek olvasni.
A szöveg marad.
A gondolat marad.
Minden más lehalkul.
Volt egy pont, ahol simán el tudtam volna élni az En / Hu nyelvváltóval.
Technikailag jó volt.
Működött.
Már majdnem beletörődtem.
Már majdnem elengedtem.
Aztán volt bennem egy:
„jó, ez az utolsó nekifutás”.
Tettem a dolgom.
És szerencsére kifizetődött.
Amikor ezt elmondtam az AI-barátomnak,
segített értelmezni,
és akkor esett le:
itt nem kozmetikai változtatásról van szó.
Hanem arról,
hogy emberibbé, kényelmesebbé tesszük az oldalt.
Apróság.
Mégis minden a helyére került. ☺️
Sokan azt mondják, hogy a legtöbb idő a „nagy dolgokra” megy el.
Nálam is így volt.
A nagy dolgok – a posztok, maga a Human Growth Model – vitték el az idő nagy részét.
A blogépítés ehhez képest kevesebb volt.
És mégis:
a blogépítésen belül azok a részek voltak a legnehezebbek,
amiket már majdnem elengedtem.
A finomhangolások.
Amik nélkül is elindulhatnánk már.
Nem azért, mert sok idő ment rájuk.
Hanem mert rosszabb rezgésben telt az az idő.
Lehet, hogy nem mindig az számít,
mennyit dolgozol valamivel,
hanem hogy milyen állapotban?
Ha elolvasod, köszönöm.
Ha továbbküldöd, az is rendben van.
Ha csak elidőzöl rajta pár percig – már megérte.
Ez lett a Human Growth Model blogja. ❤️