Megjöttem Bristolba.

Alvás lett a vége.
Aztán felkeltem egy kis fejfájással,
főztem egy kávét,
betettem egy mosást.

Valahogy nagyon rendezetten indult a reggel.

És persze elkezdtem gondolkodni.

Most, hogy elkészültek az adóbevallásaim,
van egy kb. £1500-os kifizetendőm,
és a kis cash flow-m lassan elindul a nulla felé.

Érdekes volt megfigyelni,
hogy az egzisztenciális félelem nem tért vissza teljes erővel —
inkább csak vissza-visszakacsintott.

És ez jó hír.

A visszút során beszélgettem emberekkel.
Ahogy szoktam.

Hugim mondja mindig,
hogy ha valahol otthagy egyedül,
mire visszajön, tuti beszélgetek valakivel —
de általában valakikkel. 😄

A vonaton egy fiatal párral —
18–19 évesek lehettek.

A repülőn egy hatvanas szerb csókával,
aki Magyarországra nősült,
most a lánya diplomaosztójára jöttek,
a University of Bath-ra.

A lány Ausztriában végezte a középiskolát,
ahogy a testvére is.
Négy nyelven beszélnek.

Minden ilyen beszélgetésben előjött a HGM —
nem tudtam megállni.
És mindenki egyetértett az alapötletekkel.

Ezután azon kezdtem morfondírozni,
hogy a jelenlegi rendszer már az óvoda után
az egyedülcsinálásra kondicionál.

Ráadásul nem az élet lényeges részeire készít fel —
táplálkozásra,
testedzésre,
főzésre,
takarításra,
barkácsolásra —

hanem lexikális tudással tömi tele a fejünket,
amit később is meg lehetne tanulni.

És közben elmagyarázza,
hogy a rendszer, amiben élünk,
miért jó.

Hiszen miért élnénk olyasmiben,
ami nem jó?

Az is eszembe jutott,
hogy csapatmunkára először az egyetemen tanítanak.

Legalábbis nekem ott tűnt fel először,
hogy ez most „hivatalosan” elvárt működés.

De nagyon kevés ideig.

Mintha túl későn,
és túl óvatosan nyúlnánk hozzá
ahhoz, ami amúgy alapállapot.

Aztán tovább gondolkodtam.

Most, hogy indul a blog,
egy új lehetséges bevételi forrás is megnyílik —
majd, ha nemsokára élesbe megy.

De ez olyan,
amit akkor is csinálnék,
ha nem fizetnének érte.

Egy mondat,
ami velem maradt az „önkereső” időszakomból.

Ez az időszak nem is időszak,
jobban belegondolva…

És ha jól csináljuk,
akkor elvileg nyitottak tudunk maradni
új dolgokra mindig.

Csak figyelnünk kell arra,
hogy mi az,
ami igazán tölt.

És közben rájöttem valami fontosabbra.

A legtöbb embernél
a minimum töltő komponens
nem a pénz.

Hanem a kollektíva.
Az emberek a munka mögött.

És ez talán a legerősebb bizonyítéka annak,
hogy “jófelé” kapizsgálunk.

Közben más is letisztult bennem.

Ahogy egyre tudatosabbnak érzem magam,
felismerem másban is ezt, és végre megláttam,
hogy az öcsém mennyire tudatos,
és tökre örülök neki,
hogy nem csak papol róla,
hanem éli,
példával jár elöl.

Ő is az alkotásban töltődik.
Régebben gitározott,
nagyon jó zenéket írt.

Most épp könyvet ír a fiának.
Alig várom, hogy olvashassam.

És átvette az általam elkezdett családfakutatást.
Látom rajta, mennyire élvezi.

Tegnap még azt gondoltam,
hogy tanulnom kell tőle.

Ma meg ez jött fel bennem:

Mi van, ha csak be kell csatlakoznom?

Nem irányítani.
Nem újrakezdeni.
Csak kapcsolódni.

És közben észrevettem valami mást is.

A hangsúly áthelyeződött.

A beszélgetésre.
Az alkotásra.

És ettől még a sofőrködés is megszépült.

Furcsán működünk.

De talán nem is olyan furcsán.

Szeretek vezetni.
Az angol táj gyönyörű.

És rájöttem:
van olyan a munkámban,
ami eleve tölt.

Nem előre kell mennem.
Csak visszacsatlakozni. ❤️