Egy idős férfit vittek be a sürgősségire.
Az éjszaka során teljesen lefagyott a jobb oldala.
Olyannyira, hogy az orvosok szerint
a kezét lehet, hogy amputálni kell.
Nem azért történt meg, mert nem volt segítség.
Hanem mert nem kért.
Az emberek ma inkább belehalnak,
mint hogy segítséget kérjenek.
És ez nem egyéni tragédia.
Ez rendszerszintű következmény.
A jelenlegi működésünk arra kondicionál,
hogy mindent egyedül oldjunk meg.
Hogy a probléma szégyen.
Hogy a segítségkérés gyengeség.
Hogy a biztonság magánügy.
Pedig valaha pont fordítva volt:
amikor baj volt, a közösség lépett.
Nem utólag.
Hanem sokszor megelőzve a bajt.
Ma ehelyett mit látunk?
Egy olyan gazdasági és társadalmi rendszert, ahol
az emberek kihasználása
és a pénz maximalizálása
lett a „siker” alapmércéje.
És ami a legdurvább:
azok a vállalkozások és vezetők,
akik jól bánnak az embereikkel,
gyakran rosszabb számokat produkálnak.
Papíron.
Pedig a valóságban ezek a szervezetek:
- stabilabbak
- kevesebb rejtett költséggel működnek
- kevesebb kiégéssel
- kevesebb passzív ellenállással
- jobb hangulattal
- magasabb valódi produktivitással
Csak épp nem ebben a rendszerben mérik őket sikeresnek.
Az önzés, amit ma látunk,
nem emberi jellemhiba.
Hanem adaptív viselkedés.
Egy olyan közegben,
ahol a túlélés egyéni projekt,
a közösség pedig költségként jelenik meg.
Ha az ember nem kapaszkodik,
elsüllyed.
A Human Growth Model itt nem új ideológiát kínál.
Csak egy másik kérdést tesz fel:
Mi lenne, ha a siker mércéje nem az lenne,
hogy mennyit vettél ki —
hanem hogy mit hagytál működőképesen magad után?
- nőtt-e a kollektíva képessége?
- lett-e több biztonság?
- könnyebb lett-e együtt dolgozni?
- erősebbek lettek-e az emberek, nem kimerültebbek?
Ami ma „nem tűnik sikeresnek”,
az gyakran fenntartható.
Ami ma sikeresnek látszik,
az sokszor csak gyorsan kifáradó.
És lehet,
hogy nem az emberekkel van a baj.
Hanem a mércével.